Ó igen, eljutottunk ide is. Magyarország első Michelin-csillagos étterme a Costes volt, ők nyitottak 2016-ban egy második, bisztrósabb, elérhetőbb árfekvésű éttermet, ahol a vacsoraattrakció mellett reggelizni és ebédmenüzni is lehet. A hely 2017-ben el is nyerte vacsorájáért a csillagot, amiből több étel átszivárgott az ebédmenübe is. Mivel egy drágább szálloda aljában található az éterem, nem titkolt szándékkal a megszálló vendégekre is számít a hely, ami elég jól sikerült tekintetbe véve azt, hogy ottjártamkor szinte csak kínaiakat láttam, akik közül mind a szobájukba kérte a számlát.

Először mentem ennyire elegáns helyre, úgyhogy fostam is rendesen :D Ottlétemkor volt hely bőven, de állítólag nem árt foglalni előre asztalt. Az ajtóban már vár a személyzet, hogy asztalhoz vezessenek, közben elkérik a kabátodat is és táskaakasztót adnak, ami nem áll túl biztosan az asztalra akasztva. Italajánlóval kezdik, amit meg is szívtam, mert a vizet elfogadtam, de azt is kiszámlázzák a végén. Rákérdeznek az esetleges speciális étrendre is, szóval odafigyelnek az emberre, ami azon a ponton terhessé válik, amikor minden fogás után megkérdezik, hogy elégedettek voltunk-e az étellel, amire a magamfajta senki úgyse mer nemet mondani. A fizetés az asztalnál történik, szóval hagyományos menetben zajlik minden. Dress code nincs, láttam embereket pólóban és mackóalsóban is, szóval nem kell ráparázni az öltözetre. A belső tér kellemesen szellős és tágas, természetes hatású.

A választék az ilyen helyekre jellemző módon nem nagy, fogásonként háromféle ételből lehet választani, egyenként kb. 3 000 forintért, de a három fogás egyben csak 7 000 Ft + szervízdíj, úgyhogy egy fő egy itallal kb. 9 000 - 10 000 Ft-ból jön ki. Magyaros jellegűek az ételek megbolondítva valamilyen nemzetköziesebb ízzel. Az adagok elsőre kicsinek tűnnek, de az étkezés kb. 2 órát is eltarthat és sok kicsi sokra megy alapon simán megtelítik az embert. Ráadásul a három fogás az valójában nem három fogás: üdvözlőfalatokkal nyitunk, utána az elmaradhatatlan fűszeres vaj és kenyér kombó jön, és csak ezután következik az előétel-főétel-desszert. És mindezek után még egy meglepetés falat is jött aprósütemények formájában.

Na de milyenek az ételek? Hát nem estem hasra. Amikor először talákoztam a csúcsgasztronómiával, elemi erejű volt, pedig ott egy teljes menüt ehettem a Costes egy fogásának árából. Persze ez nem az éttermet minősíti, csupán azt akarom mondani, hogy hasonlóan megvilágosító élményt vártam, de elmaradt. A legtöbb ételnél jól elkülönültek és erősek voltak az ízek, de volt nagyon egyhangú darab is. De ami a legfontosabb, hogy egyik se robbant a számban. Mindezt annyiért, amiből egy hétig napi két lángost ehetnék. Mindenesetre egyszer tessék elmenni, ennél olcsóbban úgyse lehet megúszni.

2011, a gasztronómia éve - legalábbis az én életemben. A hely azóta már megszűnt sajnos.

Bevezetésképpen szeretnék indokolni, mentegetőzni, magyarázni.

Az indok: Egyrészt szeretnék magamnak emlékeztetőt írni, nehogy elvesszek a sok élmény között. Másfelől pedig sokmindenről nem találtam bejegyzést, gondoltam én is kisebb segtíséget nyújthatok érdeklődőknek.

A mentség: Mielőtt bárki véresszájúan és jogosan leidiótázna, előrebocsátom, hogy természetesen erősen szubjektív a kritika, ráadásul teljesen hiányzik belőlem az előzetes tapasztalat (no meg a hozzáértés.)

A magyarázat: Idáig abszolut igénytelen - vagy inkább minimál igényű - voltam az élet minden terén. Részben mert hiányzott az indíttatás, részben mert nagyszüleim mindig arról papoltak, milyen szegények voltak világ életükben, így aztán a szükségesnél drágább dolgokat erkölcsileg elítélendőnek tartottam (minek a Costesben 8 000 forintot fizetni egy menüért, amikor párszáz forintból is meg lehet oldani az ebédet, másoknak meg ennyi pénzük sincs?). Azzal változott meg a helyzet, hogy feleségül vettem egy külföldit, akinek az ország legjobb arcát akartam megmutatni, ezért elkezdtem utánajárni a dolgoknak, és feltárult előttem egy új világ.

És akkor az U26, ami lényegében az első jónak tartott étterem volt, ahová elmentem enni, eleddig csak a hagyományos éttermekben fordultam meg - mit mondjak, nem is tudtam, hogy egy étel lehet finom...

A hely maga a Nyugati téri lepratelep oázisában, az Eiffel téren van. Az étterem koncepciója meglehetősen fura, a Telenor reklámkampányának része. Kívül kellemes kiülős hely, belül viszont éjszakai bárszerű szórakozóhely és egybenyílik egy Telenor ügyfélszolgálattal...

Dehát enni mentünk oda, nem akadunk fenn ilyesmin. Feleségem tonhalsalátát (parmezánnal és croutonnal) kért, én savanyított karfiollevest. Hát beszartam. Igazából ezt is vártam, azaz hogy valami finomat egyek, de így is olyasmi volt az élmény, mint egy első orgazmus. Ezek után normál étterembe már nem mehetek többet. Persze tökéletes nem volt, a karfiol ízét spec nem éreztem, és az ízlésemhez képest sok volt benne a petrezselyem, de ez legyen a legnagyobb bajom az életben. A feleségem előétele hasonlóan kiválóra sikeredett, de nem akartam előle elenni, így nem tudtam belemerülni az ő étkébe.

A főfogás ezek után csalódás volt. Feleségem halpogácsája és az én krumplis tésztám is egy gyengébb napi menzára emlékeztetett ízre. A krumplis tészta alapvetően azért kreatívan volt elkészítve, alul pici hagymaréteg, középen a tészta, felül uborkasaláta, mindez leöntve krumplis-paprikás szósszal. Igazából ez utóbbi tette tönkre az egészet, túl fűszeres volt, csak a sót és paprikát éreztem rajta.

A desszert szerencsére ismét kiváló volt, feleségem részéről csoki-szilva fagyi, részemről krémes muscovádóval. (Ez utóbbinak utána kellett néznem, afféle barna cukor). A krémes a hagyományos krémestől elsősorban tésztájában tért el, édesebb és ropogósabb volt (karamell?).

Egy menü ára 1 500 forint (2011 végén), két fogás esetén picivel kevesebb; az ital ára nem több, mint máshol. Kb. ugyanennyi egy menü egy gyorsétteremben. Jóllakni nem fogsz, de ennyiért finomat máshol nem kapsz. Az ételek változatosak, mindig van vega és halas választék is.

Az étterem: Viszonylag eldugott helyen, a Keletitől nem messze található egy jellegtelen kockaépületben. Belül tágas, letisztult, minimalista a berendezés némi koreai dekorációval, de maga a belső sokkal inkább nyugati, mintsem hagyományos ázsiai, a tálalás viszont keletiesebb jellegű. De ó, van az asztalokon pincérhívó! A világ egyik legkellemetlenebb dolga számomra a pincérekkel lefolytatott pávatánc, amikor még javában lapozgatod a menüt, de a pincér már jön, hogy mit szeretnél, majd amikor elküldöd azzal, hogy még gondolkodsz, nem jön vissza fél óráig, hiába próbálsz jelezni, hogy már régen végeztél a válogatással. Fizetéskor ugyanez. Na de itt van pincérhívó, amit ha megnyomsz, jönnek, ha nem nyomsz meg, nem jönnek. Kiváló rendszer. Apró problémaként előjött a vesszőparipám: a pincér itt se tudott magyarul még annyit se, hogy felvegyen egy rendelést. Az árfekvésben a nagy szórást az okozza, hogy a menük árai barátiak (2-4 ezer forint), a hagyományos koreai grillezett ételek viszont 7-8 ezer forintba is kerülhetnek akár. Mi ketten voltunk, az ebédmenüért és italért 10%-os szervízdíjjal  5 500 Ft-ot fizettünk összesen.

Az étel: A koreai étkezési menetrend értelemszerűen más, mint a nyugati, itt egy főétel van, amihez alapból felszolgálnak előételeket, kiegészítőket illetve rendelhetsz extrákat. Tehát elsőként kis előételeket hoztak, köztük a kimcsit, a koreaiak nemzeti ételét, ami egy csípős, erjesztett káposzta. Mi koreai pörköltet, ccsigét rendeltünk, amiből annyi féle van, ahány ember él a világon, de bő lére van eresztve, szóval inkább zöldségekkel gazdag leves hússal, mint a mi fogalmaink szerint vett pörkölt. Ehhez alapból adnak rizst kiegészítőnek. Az adag ennyiért kellően nagy, nem maradsz éhes, az alapanyag pedig megfelelőnek tűnt, mégha nyilván nem is csúcsminőség, de nem spóroltak rajta. Az ízeket nyilván nem tudom leírni, ázsiai jellegűekre gondoljatok szójával, tofuval, csípősen.

Élmény: A hely autentikusságát jól mutatja, hogy én voltam az egyetlen fehér ember. A minőségre nem lehet panasz, az árak barátiak, a kiszolgálás kényelmes. Van még pár koreai étterem a városban, idővel biztos meglátogatjuk azokat is összehasonlításképpen, de aki egy kis koreai élményre vágyik, annak így is bátran ajánlom a K Pointot.

Az étterem: Viszonylag régi, nem először jártam ott, azóta tágasabb lett, bár a húgyszagú Akácfa utcán ez nem segít :D A közelben nyílt egy leágazása, ezért ez most duplaposzt lesz. Nevéhez méltón egyszerű, kicsi, műanyag székes és asztalos hely némi hindu díszítéssel, abból a szempontból autentikus, hogy Dél-Ázsiában valóban ilyen egy büfé, viszont az európai ember ennél valami egzotikusabbat várna.

Az étel: Ugyanazt mondhatom el, mint a helyről: autentikus, hiszen indiaiak készítik helyben, és amennyire látom, csak indiaiak esznek ott. Ami az első helyet illeti, a büfé-színvonal sajnos jelentkezik, az alapanyag érezhetően nem prémium. Aki evett már indiait, azt nem érheti meglepetés, gyakorlatilag rizseshúst kap, csak a fűszerezés más. Nyilván nem mindegy, mit rendel az ember, én azt hiszem kicsit melléfogtam a bárányos biryanival, de a választék se olyan nagy. A Prémiumban nagyobb szerencsém volt, sokkal frissebbnek tűnt az étel, de az ízvilág természetesen ugyanaz.

A kép illusztráció

Élmény: Sznobosodom, az indiai ízvilágot már ismerem annyira, hogy önmagában nem lep meg, ezért az újdonság varázsa nem játszik. Ha jobb az alapanyag, akkor jobb élmény lett volna, de így tényleg csak annyit tudok mondani, hogy "büfé". Aki most ismerkedik az indiai ételekkel, annak megfelel.

Megjegyzés: Már a sokadik alkalom, hogy a személyzet nem tud magyarul kicsit sem. Én egy migránssimogató libsi vagyok színesbőrű feleséggel, és tudom hogy Budapest lassan kozmopolita világvárossá alakul, és még el is várom, hogy egy indiai étteremben indiai személyzet legyen, de nagyon bosszant már az is, ha egy turista nem magyarul, hanem angolul próbálkozik, nem beszélve egy itt élő esetében. Nem várom el az alapfokot sem, de egy éttermi rendelést legalább legyenek képesek magyarul felvenni a saját érdekükben is.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

2022-es benyomás a Bangla Büfé Prémiumról: Nincs változás, árban korrekt, az étel friss, akkor is ajánlott lenne, ha nem ez lenne az egyetlen bangla étterem.

Jaj, hát hol is kezdjem... Az egyik nagy "felfedezésem" az volt érésem során, hogy mi is a szakértelem és hogy mennyire fontos. A szakértelem az tapasztalat, gyakorlat. Nem baj, ha nem vagy tehetséges, okos, de ha valamiben elmélyülsz hosszú évekig, akkor abban jobb leszel a legtöbb embernél. Nyilván van tehetséges ember is, aki sokkal kevesebb tapasztalatból is eljut a te szintedre, hát ilyen az élet. Hozzá lehet állni féltékenyen is, meg lehet neki örülni, hogy hurrá, vannak tehetséges fiatalok, általuk kicsit jobb lesz a világ. A profi hozzáállás pedig az, amikor nem elégedsz meg a tapasztalatoddal, hanem még külön fejleszted is magad, tehát elhivatottá válsz.

Mindez az emberek előtt azért ritkán mutatkozik meg, hiszen a laikusoknak elég általánosságokban nyilatkozni. De ennek meg az a hátránya, hogy elvész a szakértőiség és unalmas közhelyekbe fullad a beszélgetés. Kellenek a konkrétumok. Ha konkrétan rátérünk a gasztronómiára, akkor nyilván mindenki azt gondolja, hogy van rálátása a dolgokra, de egy ilyen videó tudja megmutatni, hogy milyen apróságok tudnak számítani (még a serpenyő formája is), és hogy ennek az értékeléséhez már kifinomult ízlés kell. Aki menzás színvonalon él, az nem fogja tudni értékelni a fine diningot.

Ezért szeretem, amikor konkrétumok hangzanak el magyarázatokkal, ezt próbálom a blogjaimban is képviselni, és ezért jók ennek a csatornának is egyes videói. Persze engem időnként nyomaszt is, hogy mennyi mindenről még csak fingunk sincs. Nem hogy nem értünk hozzá, de még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán létezik. Erre jó példa az alábbi videó, ahol egy sószakértő(!) beszél a só különféle minőségi aspektusairól.

És mellékesen megjegyezve, itt válik el a szar a májtól, mert aki úgy vesz minőségi cuccokat, hogy nem tudja értékelni, az gyakorlatilag kidobja a pénzt az ablakon.

Az étterem: Három milánói srác alapította elvileg 2011-ben, vagy legalábbis ekkor határozták el magukat. A Gozsdu udvar közepén van, elég szűkös, de minden szempontból mini a hely és semmi extra. pedig lehet hogy jól festene neki egy kis mediterrános jelleg.

Az étel: Nemcsak a hely mini, de a koncepció is minimalista, gyors, ezért nem olyan nagy probléma az előbbi. A koncepció ugyanis az, hogy az autentikus tésztaféléket helyben készítik olasz alapanyagokból, ezek egy kis pultban láthatóak. A vendég választ egy szószt, hozzá tésztát, ami ugye olaszos módra nincs puhára főzve, így a tészta alig pár perc alatt készre fő. Más nincs is ezen kívül.Szerintem mindenki el tudja képzelni, hogy milyen egy olaszos tésztatétel, úgyhogy ebbe nem is mennék bele bővebben :)

Élmény: A kérdés tehát az, hogy milyen? Hogy autentikus-e vagy sem, azt nem tudom megítélni, nyilván az, ahogy a minőség is adott természetesen. Nem robbant ízbomba a számban, de nem is erről szól az olasz konyha. A paradicsomszósz hál'istennek nem a szokásos volt, érződött rajta a frissesség, amit annyit hiányolok a pizzákról. A felszolgáló magyar srác lélekmelengetően kedves volt, mindig élmény egy szívből jövően kedves felszolgálóval lenni. Aki szereti az olasz konyhát vagy még nem evett soha, vagy egyszerűen csak éhes, az ár-érték arány miatt mindenképpen érdemes akár rendszeresen idejárnia, a különlegesebb ízvilágokra vágyóknak azonban egy jó értelemben vett "egyszerű olasz tésztabár" nem tud újat mutatni.

A napokban akciósan hozzájutottam ehhez a csokihoz, és mivel egy patinás cégről van szó, gondoltam röviden beszámolok róla. A Halloreen a legrégebbi, ma is működő német csokigyár, Halléban van, innen a név, gondolom, bár csak 1952 óta hívják így. Ekkor találták ki ezt a csokit is. A cég legalább 1804 óta létezik.

A Halloren Kugeln a legnépszerűbb termékük, amik a helyi sóbányászok ünnepi ruháinak gombjait formázzák meg. A kép ne tévesszen meg senkit, hiába hasonlít egy négercsókra, annál jóval kisebb, kb. 5 Ft-os pénzérme méretű. Ízre semmi különs, a kelleténél talán édesebb, hogy érezzük a valódi ízeket, de amit igazán nem szerettem benne, az az állaga, ami elég sűrű, kissé ragacsos, nem az a könnyed,szellős töltelék, amihez a ma embere van szokva.

Ismerős a Tikkadt szöcske nevű magyar kóla? Amikor először kóstoltam, még kellemesnek találtam, másodjára már a tipikus olcsó kóla íze volt. Nem tudom azért, mert változott az ízlésem vagy az ő receptjük.

Valamilyen csoda folytán a cég meg tudott maradni, és újabb termékükkel találkoztam: a Békanő limonádé-családdal. Két ízt láttam, az egyik levendulás, a másik uborkás. A levendula nem érdekel, az uborkás limonádékat viszont szeretem, mióta pár éve egy ázsiai étteremben volt hozzá szerencsém.

Nemrég ugye a Sprite jött ki ezzel az ízvilággal. Túl van benne tolva a cukor, de nem rossz. A Békanő esetében külön pozitívum, hogy elvileg természetes, de mivel nem hiszek a természetes összetevők felsőbbrendűségében, ezért még fontosabb, hogy nincs benne túl sok cukor. Nem szeretem, hogy manapság minden túl fűszeres és nem lehet érezni a valódi ízt.

Szóval minden rendben eddig, csakhogy ez nem egyszerűen uborkaízű üdítő, ez kissé megtévesztő; ugyanis az íz uborkasalátás fokhagymával és kaporral. A fokhagymát ebből annyira nem éreztem, a kaprot igen. Szóval valami olyasmi, mintha anyád ubisalijának a levét innád, csak kicsit édesebb és szénsavasabb.

Érdekes elgondolás, nem elhibázott szerintem, én is gyakran vágytam már sós italokra, de csak a leves olyan, minden más édes. Nem mondom, hogy legyen palackozott pörköltszaft, de mindenképpen üdvözlendő, hogy vannak újítások.

----------

Update 2019 szeptember: Azóta megjelent a csípőspaprikás íz is, ami alapvetően engem egy édesebb szörpre emlékeztet csípős és paprikás beütéssel. Nem jó, de legalább más.

Update 2021: Azóta jöttek más ízek is. hazudnék, ha azt mondanám, hogy rendszeresen veszek belőlük, de mindig kipróbálom, mert vicces.

Az étterem: Nem találtam sok infót róla, igyekeznek az autentikusságra törekedni, a séf is libanoni. A belváros szívében egy szűkebb utcában van, nem olyan könnyű észrevenni. Belül nagyon hangulatos, természetes hatású, állítólag az is libanoni stílus. Inkább kisebb hely néhány asztallal, nem hiszem hogy beférnének egyszerre húszan.

Az étel: A választék kellően sokszínű, a szokásos előétel-főétel-desszert kombináció mellett rendelhetünk mezzét is, ami kisebb tálakat jelent (gyakorlatilag előétel-jellegű adagok, de főételként funkcionál). Nyilván nem mondhatom el általánosan minden ételre, valami megszokott ízvilágot hoz, de több olyanba is belefutottam, ami eltér a magyaros vagy ismert ízektől, mint pl. amilyen a hummusz. Például volt szerencsém fűszeres krumplihoz, ami nagyon savanyú és csípős volt, miközben rendesen tettek bele petrezselymet. Önmagukban ezek nem különleges ízek, de ebben az elegyben nem mondhatjuk, hogy gyakran megfordulnának a magyar konyhán. "Hasonlóan" más volt a rózsavízalapú tejes ital is, és persze még lehetne sorolni a eltérő ízkombinációkat, a lényeg, hogy kellőképpen más, és ezért érdemes kipróbálni.