A története: Indítsunk kicsit messzebbről. Az Onyx nevű étterem 2007-ben nyílt Szulló Szabina és férje, Széll Tamás vezetésével, akik első magyarosabb jellegű konyhaként 2011-ben elnyertek egy Michelin-csillagot; Széll 2013-ban és 2017-ben a Bocuse d'Or versenyen is előkelő helyezéseket ért el. 2016-ban otthagyták az Onyxot, hogy saját "örömkonyhájukat" igazgathassák, ez lett a 2017-es Stand25 bisztró, ami mellé 2018-ban Stand néven egy fine dining éttermet is indítottak még. A Stand szinte azonnal Michelin-csillagos lett, a Stand25 pedig szintén kiváló "gazdaságos árú" minősítést kapott.
A hely: Kellemes budai sarokház a vár tövében jól megközelíthető, de csendes főút mellett. Még a terasz is elviselhetőnek tűnt, mert nem nagy a forgalom és el van kerítve a gyalogosoktól.
A beltér: Tágas, kényelmes, modern, letisztult, épp olyan, mint az Essencia, csak valamivel nagyobb, ami azért jó, mert a térben el lehet veszni és így kevésbé feszélyezi az embert a felszolgáló állandó tekintete.
(kép: programturizmus.hu)
A kiszolgálás: A fine diningos bisztró vonalat hozza, azaz kicsit zaklatnak, de csak minimálisan a kiszolgáláskor. Viszont megint hasonlóan jártam, mint az Al Dentében, nem igazán voltunk egy hullámhosszon a felszolgálónkkal, ez némileg rontott az élményen.
Az árak: A lényeg ugyanaz, mint az Essenciánál: ha akarjuk, megúszhatjuk 5 000 Ft-ból is akár egy legendás séf-páros ételeit, ami a hülyének is megéri. Egy rendes menüt végigéve persze ez már felkúszik átlagosan 15 ezer Ft környékére. Szervízdíj van.
Az étel: Elvileg magyaros konyhaként határozza meg magát a hely, a hagyományos fogásokat turbózzák fel korszerűen és kifinomultan kifejezetten magyar alapanyagokra hajtva, ugyanakkor található pár "idegen" fogás is. Végre nem csak azt mondhatom el, hogy minden tekintetben tökéletesek a fogások, hanem az ízek is elég intenzívek, hogy az első falatnál meglepődjön az ember. Fura mód volt azonban olyan fogás is, ahol ez az íz már túl intenzívre sikerült és a fogás kárára ment. Szintén váratlan volt, hogy az adagok itt már kellően emberesek és nem marad éhen a beles ember sem.
(kép: kavehazmagazin.hu)
Az élmény: Szóval végre lehet enni rendesen és rendeset jó áron, élmény az étel, van akinek meg az is nagy pluszot jelent, hogy igazi sztár főz rá. A problémám megint a kiszolgálás volt, nem kellene erőltetni ezt a "muszáj kommunikálni a vendéggel" vonalat, de amúgy ez lehet egyszeri véletlen vagy inkább az én faragatlanságom. A fentiek miatt mindenképpen kötelező hely.
A története: A Smart Kitchen állítólag egy kínai gyorsétteremlánc, és minket ért a megtiszteltetés, hogy Európában elsőként Budapesten nyitottak meg 2018-ban, azóta már három üzletük van összesen.
A hely: Mindhárom forgalmas, belvárosi helyen van, én a Teréz körútiban jártam. Szóval jól megközelíthető, a város zaja pedig csukott ajtónál nem zavaró.
A beltér: A vámház körúti csak elviteles, itt le is lehet ülni pulthoz vagy egyszerű asztalhoz, igazi gyorséttermi fíling. Bár van némi kínai dekoráció, igazából semmivel sem különb mint bármely más klasszikus kínai gyorsétterem; nincs sem egyedi hangulata, sem kicentizett gyorséttermi rendszere.
A kiszolgálás: Ahogy írtam, épp olyan, mint egy kínai büfé, azaz ki van rakva a pultra az ételek sokasága, amit kiválaszthatsz. A különbség, hogy itt te magad szeded ki, de erről később. A kínai pultos rendkívül kedves és barátságos volt.
Az árak: Főétel 1 500 Ft körül van, teljes menüsor (már ha lehet ilyenről beszélni kínai esetében) kb. 3 000 Ft-ból jön ki egy főre. Szervízdíj nincs.
Az étel: Visszatérve a kiszolgáláshoz, a hely értelmét az adja, hogy te pakolod rá a tányérra a nyers összetevőket, amiket a pultos frissen megsüt a tök vagányan kinéző, forgó vokokban, szóval mindenképpen friss ételt kap a vendég. Az íztől nem estem hanyatt, nem éreztem különbséget egy normál kínaihoz képest, de ez inkább engem minősít. Az adagok nagyok, főleg ennyiért.
Az élmény: Jó pont a kiszolgálás és a friss, nagy adag étel, rossz pont az íz, negatívba hajlóan semleges a hely (ezen nem segített a konyhából érkező dohányfüst). Azzal továbbra sem tudok mit kezdeni, amikor a vendég állítja össze a saját ételét. Mármint értem a koncepciót, de személy szerint én azért járok étterembe, mert nem a saját főztömet akarom enni. Összességében tehát inkább pozitív a benyomás, végszükség esetén nem rossz választás, de ha kínait akarunk, érdemesebb a kínai negyedbe menni.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar konyha. Csak találgathatunk, milyen lehetett egykor, valószínűleg a törökhöz hasonló, hiszen affelől jöttünk félnomád népként. A honfoglalókról már vannak írásos emlékek, kenyeret, tejtermékeket, kását, fűszeres húsokat fogyasztottak, illetve kumiszt, sört és bort ittak. A Honfoglalás után "európanizálódtunk", rengeteg hatás ért közvetlen és távolabbi szomszédainktól. A 19. század nacionalizmusa hozta magával azokat az ételeket, amiket ma magyarosnak tartunk, majd a szocializmus vezette be a legtöbb ma is fogyasztott "menzás" jellegű ételt, amelyek olcsók és táplálóak. Most egy izgalmas, sokat emlegetett gasztroforradalom elején-közepén vagyunk, mert egyrészt újra minőségi ételeket próbálnak készíteni, másrészt kezdjük felfedezni a szocializmus, de a nacionalizmus előtti konyhát is. Hogy miért ezzel nyitok? Hamarosan visszatérünk rá.
Második, a vloggerhez szorosan nem kapcsolódó megjegyzésem az, hogy alapvetően nem tudnak lázba hozni a gasztroműsorok. Amikor először jártam fine dining helyen, akkor engem is elkapott a kajaláz, aminek az vetett véget, hogy elmentem az első Michelin-csillagos éttermembe, és az nem tett rám akkora benyomást, mint vártam. Innentől kezdve már nem vágyok nagy ízélményekre, de legalább valamennyire kiműveltem magam a köztes időszakban a témában. De a gasztroműsorok ettől függetlenül is hidegen hagytak, a celebek otthonlátogatós műsorait nézgettem csak, azt is inkább az otthonaik miatt.
A Maria Candelaria film nézése kapcsán fedeztem fel Mark Wiens-t (arról a környékről vlogolt, ahol a film játszódott). Ő egy amerikai-kínai srác, aki főképp Kenyában nőtt fel hittérítő szülei révén, végül mint minden céltalan fiatal, világutazni kezdett és Thaiföldön ragadt, miután megismerte thai feleségét. Mindig szeretett enni, erről vlogolni kezdett, aztán egyre jobban csinálta és egyre messzebbre jutott (bár a 2,5 millió követő még nem olyan nagy szám). Mitől más ő? Hát most se a kaják érdekelnek, inkább az ő személyisége az, ami magával ragadó (bár nekem néha sok). Egyrészt van egy védjegye, nagyon tudja élvezni a falatokat és ez látszik az arcán is. De inkább arról van szó, hogy őszintén, gyermeki izgalommal élvezi a dolgot, bátran és előítéletek nélkül belekóstol mindenbe és nem csak az amcsi művigyor látszik rajta. Lehetne még beszélni bőven a csípős ételek iránti rajongásáról vagy hogy menyit képes enni anélkül, hogy meglátszana rajta, de ezt fedezze fel mindenki magának.
Már elég sok országban megfordult és sok igényes helyen evett, de alapvetően a hétköznapi ételekre kíváncsi. Ezért - figyelem, most jön a mindent összekötő kapocs - elképzeltem, hova vinném, ha nekem kéne Magyarországon kalauzolni.
1) Attól függően hogy mennyi ideig marad, egy egynapos disznóvágást mindenképpen be lehet iktatni, szereti az ilyen falusiasabb, hagyományos torokat. Kolbász, hurka, tepertő és egyéb jellegzetes ételek kenyérrel és az ecetes savanyúságainkkal.
Na de ha csak egy (vagy két) napra érkezik Budapestre, akkor mit lehetne mutatni neki? Ahogy végiggondoltam, meglehetősen kevés könnyen hozzáférhető étel jutott eszembe, főleg ha városnézéssel is egybe kellene kötni. A koncepcióm az, hogy végigegyük a magyaros utcai kajákat és a legismertebb ételeket, miközben bejárjuk Budapest világörökségi helyszíneit és végigmegyünk a gasztro- és várostörténelmén.
2) Az első hely a város természeti adottságaira összpontosítva a Duna-part lenne, itt kéne találni valami reggelizőhelyet, mint pl. a Cserpes egy péksütemény és kefir elfogyasztására. A kefir nem egy nagyon elterjedt italféle, mindenképpen egzotikus lehet. A péksüteményeik nem nagy számok, de nagy kenyérfalók vagyunk, nem lehet kihagyni. Ami kicsit más lehet, azok talán a túrós batyuk vagy az almás-, meggyes piték, és ezzel letudhatjuk a honfoglaláskori konyhát, amely vélhetően sokat használta a túrót.
3) Haladjunk az időben, tízórainak megtömhetjük barátunkat egy lángossal, pl. a Flórián téri aluljáró lángosával, ami ugyan elsőre nem egy túl étvágygerjesztő hely, ám érdekes lehet bemutatni az ókori római romokat. A lángos elképzelhető, hogy római találmány, de egyesek szerint inkább középkori török hatás.
4) Az ebédet középkori környezetben kell eltöltenünk, amihez adott a budai vár. A kérdés, hogy mi legyen a sok közül, amit nemzeti ételnek tartunk. A paprikás alapú ételek megkerülhetetlenek, és minden bizonnyal a gulyás a legismertebb, legyen ez a leves, másodiknak pedig kapjon valami különlegesebb ízvilágot, mint amilyenek a káposztás ételeink, pl. töltött káposzta vagy székelykáposzta. Mivel mindent csípősen eszik, ne felejtsük el megajándékozni erős pistával. Desszertnek végül szerintem egyértelmű, hogy mákos édességgel kell megetetni, ha valami újat akarunk neki mutatni. Nem sok alkoholmentes italunk van, de szerintem eléggé hazainak tekinthetjük a bodzaszörpöt szódával.
5) Az újkori uzsonna helyszíne csakis az Andrássy út lehet, ez legyen a kürtős kalács, amiből lassan legalább annyi van, mint gyrosos.
6) Végül a modernkori vacsorára legjobb, ha a Főzelékfalóba visszük, mert mindenképpen meg kéne neki mutatni a főzelékeket. Szocreál környezetben, esetleg a budapesti organikus építészet példája környékén, a Hattyúháznál.
A lista természetesen nem teljeskörű, lehetetlen mindennel megetetni, de szerintem ez egy elég átfogó és jellegzetes gasztrotúra lenne. Alternatívák, extrák:
